A jó szex nem az ágyban dől el…

Azzal nyilván mindenki tisztában van, hogy a magazinok „10 tipp, amivel őrjöngő szexgépet csinálhatsz pasidból”, illetve a „7 tuti fogás, amitől csak téged akar majd” és hasonló címekkel ellátott cikkei legfeljebb szórakoztató céllal íródnak, semmi esetre sem azért, hogy ezeket aztán tényleg kipróbáljátok. Akinek gond van a szexuális életével, az nem ezzel oldja majd meg, akinek pedig rendben van, az kitalálja magától is, mit akar. Az a gondolat pedig, hogy a jó szex úgyis a fejben dől el – bármennyire is igaz – sovány vigasz azoknak, akiknek nagyon hiányzik mindez, csak nem tudják, mi a baj.

Mielőtt kialakulna a betegségtudat és lesütött szemmel szakértő segítségét kérnénk – vagy rosszabb esetben a pornófüggőségbe, esetleg a cölibátusba menekülnénk -, érdemes megismerkednünk Marty Klein terapeuta munkásságával, a szexuális intelligencia elméletének megalkotójával. A kifejezés persze enyhén bullshitgyanús, de ez ne tántorítson el senkit: a gondolatmenet egyszerű és megnyugtató. Azonos című könyvének alcíme: „mit várunk valójában a szextől és hogyan kapjuk meg?”, ezzel pedig nagyjából le is tudtuk a problémafelvetést.

A könyvet olvasva begerjedni ugyan senki sem fog, de később annál jobban jön a tudás és a bizonyosság: nincs velünk semmi baj. Klein célja, hogy az ember túllépjen a hormonvezérelt szexuális ingertől, és belássa: a jó szex döntés, választás kérdése. Nem a szex – mint valami rajtunk kívül álló hatalom – határozza meg a „sikert”, hanem mi határozzuk meg saját szexualitásunkat. A végeredmény: a bénázás, a sikertelenség egyszerűen értelmezhetetlen fogalommá válik.

Ha megkérdezzük az embereket, mit várnak tulajdonképpen a szextől, homályos válaszokat adnak: gyönyör, intimitás és így tovább. Az igazság azonban az, hogy szinte mindenki érzelmi kielégülést, megnyugvást vár: érezni akarja, hogy még fiatal, hogy még képes rá, hogy szex közben magabiztos, határozott, szenvedélyes és úgy általában „normálisan” mennek a dolgok – mondja Klein harminc évnyi praktizálás után. A dolog igazi tétje azonban nem az, mit várunk tőle, hanem az, mennyit teszünk bele. Mint egy vacsora: ha kevés hozzávalónk van a hűtőben és öt percünk van elkészíteni az ételt, nem csodálkozunk, ha a végeredmény olyan is, ha azonban rászánunk fél órát, a szűkös készletből is kihozhatunk pár kreatív és laktató fogást. Miért lenne a szex más? És ha tudjuk,hogy a hasonlat helytálló, miért csodálkozunk, ha kapkodunk, ráfeszülünk és aztán nem sikerül?

Ez különösen a hosszú távú felnőtt kapcsolatokban igaz. Miközben mindenki tisztában van vele, hogy másfél-két év után már nem úgy működnek a dolgok, mint az első két hétben, mégis rossz érzés szembesülni ezzel. A párok ott követik el a hibát, hogy újra és újra a „régi szép időket” szeretnék felidézni – ugyanolyan gyorsan és ugyanarra a hőfokra szeretnének begerjedni, de egyre hosszabb szüneteket kell tartani, hogy ez bekövetkezzen, azaz egyre ritkább a szex. Ez további feszültségeket szül, az illúzió pedig egy idő után összeomlik.

A jelenség persze érthető. A nyugati kultúra a fiatalság mítoszának megszállottja: bármit meghatározót is tapasztalunk fiatal felnőttként, feltételezzük, hogy az életünk legintenzívebb, legjobb élménye – és hajlamosak vagyunk így visszaemlékezni rá később is, tudomást sem véve arról, mennyire élvezhetnénk az életet idősebb fejjel. Mintha semmi sem lenne alkalmasabb a testiségre, mint tizenöt-húszéves testünk: egészséges, rugalmas, hormonjaink gyorsasági versenyt tartanak. A felnőtté válást úgy éljük meg, mint legszebb éveink tragikus elvesztését. harmincöt évesen nem azt kérdezzük magunktól, hogyan szexelhetnénk úgy, hogy a lehető legjobb legyen, inkább azt kérdezzük: hogyan szexelhetnénk úgy, mint húszévesen? Arról nem is beszélve, hogy jön a munka, a gyerekek, a felelősségteljes élet: nincs elütni való időnk, nincs mese, terveznünk kell a szexet is, mint minden mást. „Hiányzik a spontaneitás, a vadság” – panaszkodnak a páciensek. Valójában persze a gondtalan, egyszerű élet hiányzik nekik, amikor is a szex a nap huszonnégy órájában a rendelkezésükre állt, a körülményektől függetlenül.

Már csak hab a tortán, hogy a szexuálisan kihűlőfélben lévő párok, ahelyett, hogy kimondanák, mit szeretnének és mi zavarja őket, prózai hibákat találnak magukban, a másikban, vagy a körülményekben. „Ha lefogysz, majd újra kívánlak majd”, „kitalálok egy új pozitúrát és megint jó lesz” – mondják (vagy gondolják). Szó sem lehet arról, hogy az őszinteségben odáig eljussanak, hogy „régen jobban kívántalak, mint most, megfejtjük és megoldjuk együtt?”. Klein szerint nem csak az áll a háttérben, hogy meg szeretnék kímélni a másikat a kegyetlen igazságtól: inkább arról van szó, hogy ha kimondják az őszintét, a másik is őszinte lesz és meg kell hallgatniuk a kegyetlen ítéletet.

A szexuális intelligencia nagyjából ugyanarról szól, amiről az elhatározás az egészséges élet iránt. Tudjuk jól, hogy önmagukban mit sem érnek a „mínusz húsz kiló öt hét alatt”-típusú tanácsok a magazinokban: ezeket senki sem tartja be anélkül, hogy meg ne teremtené az érzelmi környezetet hozzá. Ha ez megvan, máris egészségesebbnek érzi magát – és idővel azzá is válik. Ahogy pontosan tudjuk azt is, hogy valaki nem attól lesz szexi, ahogyan kinéz, hanem attól, hogy annak érzi magát és vállalja azt, hogy mit élvez.

 Donna.hu